cables írta: ↑2019.07.11., csüt. 15:46
Hogy ne a levegőbe beszéljek, 2 dupla lemezt vettem 1000/db, és az alábbi 200 Ft-ért, mindhárom lemez tökéletes állapotú, szerintem egyik se volt még lejátszva.
BRAHMS: D-dúr hegedűverseny Op. 77
David Ojsztrah - hegedű
Clevelandi Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Széll György
Melódia - CM-01861-62
Bizonyára nagy örömére szolgál a Brahms-muzsika kedvelőinek a
Melodia-cég EMI-licenc alapján készült új lemeze. A szólót az immár
elhunyt zseniális hegedűművész, David Ojsztrah játssza. Játékát már
annyian méltatták, hogy nehéz ehhez bármit is hozzátenni. A
veleszületett fenomenális technikai adottság, s a természetes művészi
temperamentum (mely ugyanakkor soha nem csap át túlzásokba; állandó
intellektuális kontroll alatt marad) oly ritka előadói kultúrát alkot,
mely a lehető legalkalmasabb Brahms műveinek interpretálásához.
Ojsztrah hangszínskálája a hegedű teljes hangterjedelmében oly
végtelen gazdagságú - az emberi lélek legmélyéig hatoló gyengéd
tónustól a gyönyörű kantilénán keresztül (az I. tétel lírai
epizódjaiban, s természetesen a lassú tételben) egészen a telt, tömör
akkordokig (I. tétel, expozíció) - hogy mintha időnként nem is egy
ember játszana, hanem egy kitűnően egymásra hangolt hegedűegyüttes.
Említsük még meg az első tétel kadenciájának kitűnő "hangszerelését",
a finale ragyogó szilaj főtémáját jellegzetes "visszatartásaival", a
hangszínek csodálatos áradását és a finom rubatokat (melyek soha nem
sértik meg a stílus határait) - és megközelítő képet kapunk Ojsztrah
játékáról.
Ojsztrah kongeniális partnere Széll György. Irányítása alatt a
Clevelandi Szimfonikus Zenekar rendkívüli érzékenységgel követi a
szólistát ("követi" - talán nem is helytálló szó ez itt; inkább
együttmuzsikál vele), és ragyogó teltséggel szól a tuttikban. A világ
bármely zenekara megirigyelhetné kifogástalan összehangoltságukat,
pontos akkordbelépéseiket. És bár Brahms nem tartozik a kimondottan
koloritgazdag szerzők közé (ebből nem az következik, írja
Rimszkij-Korszakov, hogy nem tudott hangszerelni, hanem, hogy az ő
zenéje nem is igényel másfajta hangszerelést), a karmester és a
zenekar mégis a színek óriási gazdagságát bontja ki a partitúrából.
Jellegzetes dolog: ha nagyszerű előadásban hall az ember egy művet,
úgy tűnik, hogy a szerző maga is éppen így képzelhette el.
Aki "élőben" hallotta Ojsztrahtól ezt a versenyművet, valószínűleg
megérzi, hogy a felvétel nem mindenütt azt a hangszínminőséget adja
vissza, mely a mester sajátja volt. De ne kívánjunk lehetetlent. T. V.