Tisztelt Fórumtársak!
Annak érdekében, hogy fenntartsuk ezt a szigetet, szükségünk van bevételre. Te is támogathatsz minket, ha azt szeretnéd, hogy sokáig és stabilan tudjunk működni. Amennyiben élsz ezzel a lehetőséggel, azt mi megköszönjük!
viewtopic.php?f=100&t=199327

CD Játszók Tesztje

Avatar
mackohaz
Beköltözött
Beköltözött
Hozzászólások: 2326
Csatlakozott: 2008.02.04., hétf. 22:59
Értékelés: 672

CD Játszók Tesztje

Hozzászólás Szerző: mackohaz »


jó tudni, hogy van ez a cd-room, eddig nem ismertem. :taps:  
A kérdést úgy értettem, ha a rendelkezésre álló keretből veszek egy PC-t meg egy DAC-ot, és a zene HDD-ről szólal meg, milyen különbséget lehetne hallani?
 
Azért bátorkodtam kérdezni, mert egyre többen hallgatnak/hallgatunk így zenét, és egy erre a célra épített PC elég olcsó, mivel alig kell bele valami (Sőt, minél inkább "barebone", annál jobb).

hajrá tapasztalatom nincs az ilyen pc rendszerről olcsó DAC-ot tudsz vásárolni a fórumon is a többi már gyerekjáték.....
"Még egy kávé és teret váltok." Star Trek - Voyager (Jane Way)
Audio Analogue Maestro & Chario & TEAC & Era300

Avatar
Acme
V.I.P.
V.I.P.
Hozzászólások: 2285
Csatlakozott: 2005.12.05., hétf. 12:23
Értékelés: 500

CD Játszók Tesztje

Hozzászólás Szerző: Acme »


jó tudni, hogy van ez a cd-room, eddig nem ismertem.
 
A kérdést úgy értettem, ha a rendelkezésre álló keretből veszek egy PC-t meg egy DAC-ot, és a zene HDD-ről szólal meg, milyen különbséget lehetne hallani?
 
Azért bátorkodtam kérdezni, mert egyre többen hallgatnak/hallgatunk így zenét, és egy erre a célra épített PC elég olcsó, mivel alig kell bele valami (Sőt, minél inkább "barebone", annál jobb).
Kép: RX470 - SR6003 - HW55ES/UE40JU7000 Hang: Xonar Essence ST/XB 930QS - Octave - Unico - GX200 Csend: Canamp - HD600
 
"Az a baj az interneten talált idézetekkel, hogy sosem lehetsz biztos a forrásban." - Abraham Lincoln

Avatar
mackohaz
Beköltözött
Beköltözött
Hozzászólások: 2326
Csatlakozott: 2008.02.04., hétf. 22:59
Értékelés: 672

CD Játszók Tesztje

Hozzászólás Szerző: mackohaz »



Nagyon érdekes, köszi érte! :kiraly:  
Csak egy kósza gondolat: ezek a CD játszók hogy viszonyulnak egy hasonló árfekvésű PC-transzporthoz képest hangban?? 

A politikailag korrekt transzportoknak mindig rossz volt az ár-érték arányuk. :taps:
 
Bocsi, rossz lett volna ezt kihagyni
 
Biztos csak én nem értem: Mi az a PC-transzport? Amire gondoltam?

szerintem cd room-ra gondolt, az én lejátszómba is az működik TEAC CD-5010A..
 

"Még egy kávé és teret váltok." Star Trek - Voyager (Jane Way)
Audio Analogue Maestro & Chario & TEAC & Era300

Avatar
lehoako
V.I.P.
V.I.P.
Hozzászólások: 5319
Csatlakozott: 2009.05.06., szer. 13:30
Értékelés: 1023

CD Játszók Tesztje

Hozzászólás Szerző: lehoako »


Nagyon érdekes, köszi érte! :kiraly:  
Csak egy kósza gondolat: ezek a CD játszók hogy viszonyulnak egy hasonló árfekvésű PC-transzporthoz képest hangban??

A politikailag korrekt transzportoknak mindig rossz volt az ár-érték arányuk. :taps:
 
Bocsi, rossz lett volna ezt kihagyni
 
Biztos csak én nem értem: Mi az a PC-transzport? Amire gondoltam?

Avatar
Acme
V.I.P.
V.I.P.
Hozzászólások: 2285
Csatlakozott: 2005.12.05., hétf. 12:23
Értékelés: 500

CD Játszók Tesztje

Hozzászólás Szerző: Acme »


Nagyon érdekes, köszi érte! :taps:
 
Csak egy kósza gondolat: ezek a CD játszók hogy viszonyulnak egy hasonló árfekvésű PC-transzporthoz képest hangban??
Kép: RX470 - SR6003 - HW55ES/UE40JU7000 Hang: Xonar Essence ST/XB 930QS - Octave - Unico - GX200 Csend: Canamp - HD600
 
"Az a baj az interneten talált idézetekkel, hogy sosem lehetsz biztos a forrásban." - Abraham Lincoln

Vendég

CD Játszók Tesztje

Hozzászólás Szerző: Vendég »



Vendég

CD Játszók Tesztje

Hozzászólás Szerző: Vendég »

Megkésve, de köszi a tesztet! :smile32:

Avatar
merrick
Lefelé a lejtőn
Lefelé a lejtőn
Hozzászólások: 77
Csatlakozott: 2008.01.04., pén. 11:53
Értékelés: 3

CD Játszók Tesztje

Hozzászólás Szerző: merrick »

A csoportteszt a Szteró Sound and Vision szeptember-októberi számában olvasható teljes terjedelmében.

Avatar
merrick
Lefelé a lejtőn
Lefelé a lejtőn
Hozzászólások: 77
Csatlakozott: 2008.01.04., pén. 11:53
Értékelés: 3

CD Játszók Tesztje

Hozzászólás Szerző: merrick »



 
lejátszás indul !
 
 
 
Bár nehezünkre esik belátni, de tény, hogy az emberek többsége manapság egy egyszerő dvd-n játsza le kedvenc lemezeit.Miért is? Nos, a kérdésre többféle magyarázat is létezik. Az elsőszámú talán az lehet, hogy a mindenki számára megfizethető ársávban/100 ezer forintig/ tulajdonképpen nincs felhozatal, egy-két új modellen kívül csak néhány éves konstrukciókkal futhatunk össze az üzletek polcain. Divatba jöttek a mindentjátszó darabok is, amelyekbe a gyártók már akár pár tízezer forintért minden létező formátumot belepakolnak, a többcsatornás zenékkel is elboldogulnak, és még filmeket is nézhetünk velük. Egy igazi audiofil beállítottságú zeneszeretőnek viszont ezek létjogusáltságát-legalábbis ezen az árszinten-még nem igazán lehet bebizonyítani, ezért nekik tovább kell keresgélniük. Ha egy kicsit kitágítják az új készülékükre szánt keretet, már egy olyan szegmensbe érkeznek, ahol elég komoly példányokra bukkanhatnak, és egy újabb procedúrára készülhetnek fel, mégpedig a meghallgatásra, az egyéb komponensek válogatására, a sokszor kimerültséghez vezető koncentrálásra, összeheasonlításra. A 100 és 200 ezer közötti kategóriában már kivétel nélkül ígéretes készülékek találhatóak, amelyekre többnyire jellemző az alumínium előlap és ház, a 24 bites jelfeldolgozási technológia, a cserélhető hálózati aljzat, a remek, stabil megépítési minőség és az egyéni külső. A vendégeink név szerint a következő gyártóktól származnak:Pioneer, Denon, Arcam, Audiolab, Creek, Cambridge Audio, Music Hall, Myryad, Aeron, Marantz, Nad és Advance Acoustic. Abban valószínű mindenki egyet ért velem, hogy nem rossz a felhozatal.Találhatunk köztük régi, nemes céget ugyanúgy, mint friss kisiparost, részletes elemzésünkkel pedig vélhetően egy előzetes támpontot sikerül majd nyújtanunk, amely alapján mindenki eldöntheti majd, hogy a későbbiekben melyik készülékre szán nagyobb figyelmet. A teszt során segítségünkre volt egy Celestion F28-as állódoboz és egy Focal JMLab bookself doboz márvány állványokon.Az erősítők terén sem hagyatkoztunk a véletlenre, összesen négy darabot vetettünk be: Arcam A65 Plus, Creek Evo, Rotel RX 1052 és Parasound HCA-1000 végfok, ez utóbbi THX minősítésű, és előfokot mellőzve a saját csatornánként állítható kimenetét használtam. Hangfalkábelekből a Cav és a Rubicon darabjait használtuk, zeneszámokból pedig a következőket: Eagles:Hotel California, Kenny Rogers:Lady-CAV teszt cd, Misty, Deer Hunter-Fim Audiophile Reference IV Super HDCD, Vivaldi: The Four Seasons, Balázs Elemér:Peach Tree, Brother's Song-Sztereó Jazz sorozat, Van Halen:Aftershock, Not Enough, Dream Theater: Hollow Years, Space Dye Vest, Lines in the Sand, King Crimson: Starless live-HDCD, Moloko: Sing it Back, Amy Winehouse: Back to Black. Most, hogy minden a rendelkezésünkre áll belevághatunk a tesztelésbe, egy dolgot viszont már előre leszögezhetünk:nem lesz könnyű dolgunk!
 
PIONEER PD-D6-J AJÁNLOTT VÉTEL
 
A Pioneer G-Clef sorozatának egyetlen cd-játszója az audiofil kategória alsó szegmenséhez tartozik az árát tekintve, de úgy Japánosan rendesen felszerelték őt mindenféle extrával, a külső jegyek terén pedig teljesen új irányba kalandoztak el. A masszív alumínium ház teljesen fekete, az előlap sötétszürke, és az elmaradhatatlan lemezfiókon, kijelzőn, és a legalapabb funkciógombokon kívül nem találunk rajta semmit. A külsőségeknél maradva érdekesség egyben negatívum a világos hátterű, elég nehezen olvasható kijelző, a bankkártya nagyságú, és attól csak kicsit vastagabb távirányító viszont kifejezetten pofás. Belül Burr Brown féle 24 bit/192 kHz-es D/A konverter van, amely mellett elfért még a profi technológiából származó Hi-Bit, vagy a Pioneer védjegyének tekinthető Legato Link legújabb változata is. Az Air Studioval való együttműködés legújabb darabjának számító PD-D6-J a szabvány cd mellett lejátsza az SACD-t, de felismeri az MP3 vagy WMA fájlokat is. A fálózati kábel fix, kimenetek terén pedig az analóg mellett optikai és koaxiális is van.
A Pioneer cd-játszója hozta a cég által már ismerősnek tűnő hangképet, de az egészet felfrissitette, és az eddigieknél is több dinamikával látta el. Nagyon sok apró részletet feltár a zeneszámokból de mindíg inkább az egységes hangzásra koncentrál. Popzenén és rockon a vehemenciája nagyon jól jön, de túlzásokba sosem esik, inkább a kitaposott középutat választja. A készülék felbontása zseniális, viszont nem kihegyezett, így nem vonja el a figyelmünket a zenéről, hanem bennsőségesen és nyugodtan prezentálja azokat. Keményebb rockon tovább fokozódik a feszültség, a torzított gitárok tényleg nagyon testesek, a dobok-ha kell-mennydörögnek, de az általuk keltett felhajtás mindíg a progresszívitás keretein belül marad. Jazzen sem fogja vissza magát, bár inkább a mélyebb hangfekvésből közelíti meg az egészet, ami nagyon jól áll neki. Igazi klubhangulat, vékony füstfelhő és whisky illat-ami inkább skót, és nem amerikai-, mintha egy shanghai bordélyházban ülnénk. A komolyzene már okoz neki némi problémát, de alig észrevehetően. A magasak teteje ebben az esetben sokszor hiányzik, a dinamikai csúcsokat hajlamos a kelleténél jobban kiemelni, és még egy agonizáló halk áriába is több életet lehell a kelleténél. A négy évszaknál már a helyére billen a balansz, a hegedűk főszerepével könnyedén szinkronba kerül, a halkabb részek precízek és tiszták, nincs szükségünk odafigyelésre ez élvezetükhöz. A Legato Link bekapcsolásával minden megváltozik egy kicsit, a hang leheletnyit sterilebb ugyanakkor természetesebb lesz, különböző zenei stílusoknál illetve minőségű felvételeken érdemes kísérletezni az aktiválásával. A Pioneer készüléke SACD-n is megmutatta kavalitásait, de mivel rajta és a Marantzon kívül egyik lejátszó sem pártolja a formátumot, a meghallgatásnál nem lett volna fair sokat foglalkozni vele. Ugyanez mondható el a tömörített zeneszámokkal kapcsolatban is, ahol azért meg kell említeni azt, hogy őket is a szokásos standard fölé emelte.
 
AUDIOLAB 8000CDE AJÁNLOTT VÉTEL
 
Az Audiolab a kilencvenes években nagyon szép sikereket ért el, a marketing hibájából viszon sokáig nélkülöznünk kellett őket a piacról. Most viszont újból visszatértek, és ismét szép sikereket érnek el-reménykedjünk, hogy a hanyatlás ezúttal elmarad. A termékpalettájuk ezúttal is a 8000-es sorozatra korlátozódik, de szükségszerűen kiegészültek a/v komponensekkel is. A designerüket úgy látszik visszavették/vagy egyszerűen nem is alkalmaztak újat/, hiszen kivülről változásokat nem lehet észrevenni a 8000CDE lejátszójukon. Puritán, ugyanakkor lényegretörő az előlap, amelynek a bal szélére került a lemezfiók, mellé az elég bizonytalannak tűnő kijelző, és néhány funkció valamint a hosszúkás üzembehelyező gomb, amelyeket csak jól benyomva aktiválhatunk. Az Audiolabba ötödrangú Sigma delta típusú 192kHz/24 bites digitális/analóg átalakítót helyeztek, a hátlapon az analógon kívül Spdif kapcsolható digitális kimenet van, a hálózati kábel nála is cserélhető.
A cd-játszó külseje lehet, hogy megosztja majd a vásárlóközönséget, de a hangja biztosan nem. Szétszórtságnak vagy kimunkálatlanságnak itt már nincs nyoma, a hangot minden esetben a kiegyensúlyozottság jellemezte. Az Audiolab azt a katagóriát képviseli, amelyben már szó szerint zeneiségről, minőségről lehet beszélni. Persze még nem éri el a felsőbb szegmensek teljes öntudatosságát és páratlan magabiztosságukból merített nyugalmát, de a műfalyok többségébe már bele lehet feledkezni. Így a popzenébe is, amelyet frissességgel tölt fel, de a dinamikáról sem feledkezik meg közben, amelyből annyit ugyan nem kaounk, amennyit az megkövetelne, ezért a feszesebb tempókat ha lehet inkább hanyagoljuk. Ugyanez vonatkozik a rockra is, ahol a nyugalmasabb részek pontosan átjönnek, viszont amikor a húrok közé csapnak az már nemcsak a cd-játszónak, hanem nekünk is fáj egy kicsit. Akusztikus gitárokon korrigálni tudja a hiányosságokat, az énekhangok is érzelemmel átitatottak lesznek, és a zongorafutamok között sem fordul elő átfedés, a produkció nem hagy kivánnivalót maga után. A jazz egy egészen más terület, itt már a mélyek is teltebbek, kigömbölyödnek, a ritmusszekció tagjai egymás gondolatát is kitalálják, a hangulat pedig visszafogott ugyan egy kicsit, de nagyon bennsőséges, mélyérzésű. A nagybőgő hangjai néha elbújtak, és mintha a muzsikus elkalandozott volna a játék közben, de megbocsájtjuk neki, mert az összjáték varázsától mi, zenehallgatók is könnyen elveszíthetjük a fonalat, és akaratlanul is elmélázunk zenehallgatás közben. A komolyzene az Audiolab számára is kihívást jelent, az összetettebb daraboknál kicsit jobban is összeszedhetné magát, mert magasabb hangerőn hajlamos a kép összemosására, és az igazi énjét csak hullámokban képes megmutatni. Vivaldi viszont már neki is nagyon jól áll, összemosódást nem lehetett hallani egy tétel alatt sem, csak a vérbő, tiszta energiát, és a karakteres finomságot kapjuk meg.
 
DENON DCD-1500AE
 
A nagysikerű 1450AR utódjával van most dolgunk, amely óriási kasztnijával utal felsőbbrendűségére, legalábbis a Denon cd-játszók között. A hatalmas előlap nem teljesen indokolt, hiszen az elektronika kisebb helyen is elfért volna, de az tény, hogy nagyon jól néz ki. A szép kijelzőn és alapfunkciógombokon kívül itt végre állítható fejhallgató kimenetet is találunk, hátul pedig analóg, optikai és koaxiális aljzatokat. A hálózati kábel cserélhető, a távirányító színe és formavilága harmonizál a készülékével-egyszóval kivülről minden randben van. A 20 bites Alpha processzort az AL24 processing jelfeldolgozó rendszer váltotta le, amelynek lelke egy 24 Bit/192kHz-es Burr Brown PCM 1791. A lemezbetöltő mechanika is saját fejlesztésű /original Denon S.V.H./, éppúgy, mint a minden külső és belső káros rezonanciát elhárító vázszerkezet. A hanghűség érdekében használhatjuk a Pure Direct üzemmódot is, sőt a a Denon még a halkabb jelek felerősítéséért is garanciát vállal.
Az 1500-as nem okozott különös meglepetéseket, hiszen hozta a cégre már rég jellemző kiegyensúlyozott hangzásvilágot, amely egészséges versenyszellemmel párosulva mindíg egy kicsit többett akar megmutatni a zenéből, mint a többiek. Ez alapvetően nem lenne baj, de a hozzáállása csupán a könnyűzenén, annak is a dinamikusabb vállfajánál tekinthető előnynek.
Energikusabb zenéknél mindez nagyon jól jön, házibulikon szinte vetélytárs nélkül szerepeltethetjük, de szerelmes nótáknál furcsán veszi majd ki magát, ha a vendégek nem lassítanak tánclépéseiken. A vadabb gitárriffekkel is jól boldogul, vehemensen és átéléssel kezeli őket, de a becsúszó lassabb részeknél sem akar visszavenni a tempóból, talán lelőni sem lehetne. A sajátos hozzáállása jól jöhet halkabb zeneszámoknál, akkor viszont le kell mondanunk a bennsőséges viszony létrejöttéről. Jazzen sem vesz vissza a lendületből, bár a hozzáállása itt is inkább dixiland párti, az elmélyült témákba már több pezsgést visz mint, ami még beleférne, igaz mindezt kultúráltan teszi, csak a felfogásába nem fér bele az, hogy ezt a műfalyt huszonéveseken kívül más is művelheti. Komolyzenén sem puhíthatjuk meg, a Tavasz tételnél mintha még a fák is gyorsabban rügyeznének, és a hó is pillanatok alatt olvad el a zenéjétől. Ugyanakkor a tél sem várat sokat magára, épphogy lehullottak a megsárgullott levelek, máris elfedi őket a nagy fehérség-valószínű a távol keletre is rányomta a bélyegét a hazánkra mostanába jellemző szélsőséges időjárás. Visszatérve elektronikus zenékre a Denon változatlanul jól teljesít, de ebben az esetben már jól is áll neki. Az audiofil irányvonalat megpróbálja elérni, de az izgágasága sosem teszi ezt neki elérhetővé. Sajnos lehelletnyi színezettséggel is számolnunk kell az esetében, ami szintén csak a könnyedebb zenéken könyvelhető el erényként. A felhasznált erősítők mindegyike kontrollált a hangján, de jelentős sikereket sajnos nem tudtak elérni. Házon belüli darabbal egységesebb lehet az összjáték, ahol a túlfűtöttség zabolázatlan energiával párosulva vállalja a magamutogató egyéniségét.
 
ADVANCE ACOUSTIC MCD-203 II. TESZTGYŐZTES
 
A fiatal francia cég neve még biztosan nem sokunknak ismerős, hiszen a hazai forgalmazása csak most kezdődött el, a külföldi szaksajtó viszont már előszeretettel foglalkozik a termékeikkel. Az ő esetében a méreteket már a súly is igazolja, hiszen tíz kiloval van dolgunk, melynek elérésében közrejátszik a beépített súlyos trafó és néhány cső is. Igen, az Advance büszkén hírdeti csöves mivoltát már az előlapon is, ahol magabiztosságuk jeléül még az audiophile jelzőt is feltüntették. A lejátszó futóműve középre került, egy jól látható kijelző társaságában, amely alatt csak a legalapabb funkciógombok, és egy egyéni power kapcsoló található. A készülék 24 Bit/192 kHz-en dolgozik, de a HDCD korongokat is lejátssza. Hátul az analóg rca-kon kívül xlr, optikai és koaxiális kimeneteket is elhelyeztek, sőt még a fúzió állításra is van lehetőségünk. A készülék stabilitását a nagy merevségű kasztni mellett kúp alakú lábak is biztosítják, a hálózati aljzat cserélhető, a mellékelt távirányító pedig meglepően súlyos, ám roppant ízléses darab.
Az Advance készüléke franciahonból érkezett és ezt lehet is hallani minden egyes hangján. A nagyfokú precizítás párosul a pompás magasakkal, a közérthetőséggel, és a semlegességgel. A gyengébb minőségű vagy elnagyoltan kevert felvételeket nem igazán díjazza, bár még őket is nagy becsben tartva, gondosan prezentálja. A Dream Theeater felvételeit hallgatva megdöbbenve tapasztaltam, hogy a basszusgitár még sosem volt ennyire kimunkált és kézzelfogható, a bonyolult játékot veleszületett lazasággal osztja meg velünk, bizonytalanságnak itt nem jut hely. Amikor a zenekar belefeledkezik virtuozitásába, és inkább csak maguknak zenélnek, mi is közéjük tartozunk, és már nem is tűnik annyira bonyolultnak a művelet-pedig továbbra is az. Moloko tánczenéjét is újradefiniálva hallgathatjuk most meg, hiszen a cd-játszó magasabb szintre emeli a mostohának tekintett műfaj egyébként szinte egyedülálló gyöngyszemét. Még az elektromos dobok számára is jut valami kézzelfogható emberiség, végre eltűnik a szintetikából a közöny és a ridegség. Eddig sem lehetett okunk panaszkodni az Advance-re, de jazzre váltva valami fergeteges volt az amit nyújtott. A csöveknek köszönhető puha, selymes jelleg, a csak profikra jellemző lazaság és a minden apró részletre kiterjedő figyelem együttese frekventált környezetbe helyezte a triót, oda, ahová igazán tartozniuk kell. A ritmuskövetés hiánytalan, a dobok pontosak, a zongora pedig természetes, kissé száraz, úgy ahogyan kell. A komolyzenéhez sem kellett eddig esetleg titkolt erőtartalékát bevetnie, bármilyen hangulatot képes volt szavahihetően értelmezni, a drámaiság ugyanúgy jelen volt a zenéjében, mint a játékosság-mikor mit kívánt meg az adott tétel. A hegedű hangjait ugyanolyan tisztasággal, és élvezettel tálalta, mint a csendét-pedig Simon és Garfunkel nem is volt a repertoárban...Mindent összevetve nagyszerű, a kategóriájában hibátlannak tekinthető készülék az Advance, a többieknek fel van adva a lecke.
 
MARANTZ SA 7001
 
A Marantz mindíg is a megbízható készülékeiről volt híres, amelyek többnyire nagyon jó ár/érték aránnyal rendelkeztek. A legújabb sorozatuk középkategóriás modellje arculatváltáson is átesett, persze nem kell semmi pillanatnyi divatnak veló behódolástól tartani. A lemezfiók a tőlük megszokott módon középre került, vele egy sávban található a kijelző és négy darab funkciógomb. Alattuk még további négyet helyeztek el, valamint egy állítható normál méretű jack aljzatot a fejhallgatónak. Az SA 7001 SACD-t is játszik, de a Pioneerhoz hasonlóan a formátum előnyeit itt sem aknáztuk ki. A merev ház megvédi a szerkezetet a káros hatásoktól, az alkatrészek pedig szigorú ellenőrzések után lettek beépítve. Belül egy CS4397 típusú chip van, amely a Cyrrus Logictól származik, és újra megtalálható ebben a Marantzban is a már jól bevált áram visszacsatolású HDAM. Az analógon kívül optikai és koaxiális aljzatokat is helyeztek hátra, a hálózat nála is cserélhető, a mellékelt távirányító elég puritán darab, de legalább könnyen kezelhető.
A Marantznak úgy látszik elege lett az állandóan hozzájuk kötődő jéghideg, érzelemmentes, technicista jelzőkből, mert jelen esetben már egy más megközelítésből próbálták definiálni az általuk előnyösnek tartott cd-hangot. Ezúttal a Japánokra jellemző simulékonyságot próbálták erőltetni, persze valami egyéniséggel körítve azt. Az eredmény egy jóval barátságosabb hangnem lett, amely által az eddigieknél mindenből kevesebbet kapunk, sokszor túl keveset is talán. A magasak ezúttal lekerekítettebbek a megszokottnál, és barátságosabbak, de néha teljesen átkerültek a ló túlsó oldalára, egy picit több jobb lenne. A mélyek hasonlóan visszafogottak, az a bizonyos plusz hiányzik belőlük, ettől eltekintve viszont nagyon rendben vannak, pontosak és teltek. A Hotel Californiánál a kezdetekben minden stimmel, óriási a tér és a részletek is a helyükre kerülnek, de amikor beindulnak a gitárok és az ének, megjelenik a hiányérzetünk. A dalban nincsenek szélsőséges dinamikai csúcsok, a Marantz anonban azt is lelapítja, ami van. Ettől függetlenül élvezhető, levegős és nyílt lesz a dal, de érezzük, hogy ennél többet is ki lehetne hozni belőle. Popzenén is csak a kultúráltság megy a táncritmusok rovására, hiszen minden taktusa élvezhető a Moloko dalnak, de mozgásra nem igazán sarkall majd minket. A hiányosságot az erősítőn-esetleg-található hangszínszabályzókkal vagy a hangerő gomb feljebb tekerésével valamelyest korrigálni lehet, de ez alapján a többiekből még többet lehetne kihozni. Talán furcsa, de komolyzenén pozitív irányba változik a helyzet, a visszafogottság ezesetben már nem annyira zavaró, a levegősség és a tér kibontakozása frissé teszi a klasszikus gondolatokat. A drámaiságból ugyan kevesebbet kapunk, de korrekt a felhozatal, a Marantz néha még a felsőbb kategóriák nyugalmából is merít. Mindent egybevetve a 7001-es nem rossz darab, de kiforrott karakterrel nem rendelkezik-talán Ken Ishivata kézjegye korrigálni tudja a hiányzó láncszemeket.
 
MYRYAD Z 112 AJÁNLOTT VÉTEL
 
A Myryad cd-játszója nevezhető a cég bevezető modelljének is, persze ez nem azt jelenti, hogy valami játékszerről lenne szó. A Z sorozat emberbarátibb árazásával a nagyközönséget célozzák meg, megtartva a nagyok föbb kvalitásait. A 112-es éjfekete, normál méretű házban érkezett hozzánk, és bár számos újításon átesett, kívülről ez nem látszik rajta. A készülék középmechanikás, alá helyezték el a kikapcsolható kijelzőt. Ezektől balra csupán az üzembehelyező, jobbra pedig az alap funkciógombok vannak, a cégtől megszokott keskeny bemarásba illesztve. Az ő esetében is 24 Bit/192 kHz-es DAC lett beépítve, amely delta-sigma rendszerű. A cd-játszó tömegét egy két kg-os toroid transzformátornak is köszönheti, amely stabil áramellátást nyújt a számára, úgy tűnik semmit nem szeretnek a véletlenre bízni. Hátul az analóg jelutakra szánt rca-k mellé digitális koax is jutott, az optikait viszont mellőzték. Megtaláljuk viszont a Myryad My link fantázianevű aljzatait, melyek más hasonló termékkel könnyítik a kommunikációt, a hálózat cserélhető, a mellékelt rendszertávvezérlő nagyon szép, és könnyen kezelhető.
A Z 112-esre elmondható, hogy a klasszikus angol iskolában tanult, de ennél azért sokkal többet nyújt. Kiegyensúlyozott és stabil a hangképe, amelyet mindíg körbeleng egy mély tónus, amely által sokáig hallgathatóan muzsikál. Egyszerre képviseli a fiatalos, élettelteli, néha bohókás játszadozást, a felsőbb kategóriák nyugalmával. Ritmuskövetése kifogástalan, egyszerre precíz és laza, látszik, hogy nem követel tőle nagy erőfeszítést a bonyolult taktusok követése. Az előadása színes, de sosem színezett, és hatalmas energiákat képes belecsempészni, amelyet nem is akar véka alá rejteni. Elektronikus zenéken talán az ő előadása volt a legjobb, hiszen nem mutatta meg a színpad összes részletét , de óriási lelkesedéssel és vehemenciával vetette magát a dobgépek közé. Mélyei irgalmatlanok voltak, többet talán el sem bírtak volna a hangsugárzók, de nem torzítottak, hanem odavágtak, egyszerűen, stílusosan, úgy idegből. A Hotel Californiában is új energiával töltötte fel a nagy öregeket, a temérdek számú hangszerrel megáldott dalból minden részletet megmutatott, de fiatalos lendülettel dúsította a kissé már poros dalt, megőrizve annak tisztaságát, és a 70-es évek/ebben az esetben csupán/kissé lázadó mivoltát. A jazz esetében viszont már teljesen meg kell emelni a kalapunkat, nagyon komolyan kell venni azt a teljesítményt amit ezen a téren nyújt. Egy kicsit a saját arculatára igazítja ugyan a nagybőgő vagy a cintányér hangjait, de piszkosul jól áll neki. A mélyek itt is domináns szerephez jutnak, öblösek szinte már kicsit mocskosak is, de nem mossák össze a hangképet, csak egyénien definiálják azt. A komolyzenén is az erőé a főszerep, tolakodónak mégsem lehetne nevezni a Myryad hangját, csak szereti, ha figyelünk rá. Itt már ízelítőt mutat a nagyobb testvérei magabiztosságából, ahol az apró részletek feltárása elfér az egységes, magabiztos és életerős előadás mellett.
 
MUSIC HALL 25.2
 
A Music Hall nevére nem sok ember fogja kis hazánkban felkepni a fejét, pedig már több, mint húsz éves cégről van szó. Termékeik elsősorban a sztereó zenehellgatás szerelmeseinek készülnek, mindez a minőségükhöz képest nagyon baráti áron. A nagyon merev és ujjnyi vastag előlapú házon nem található sok cicoma, nincs is szükség rá. A lemezfiók a bal oldalon kapott helyet, rajta kívül, ahogyan ebben a kategóriában illik, csak néhány funkciógomb, és egy sajátos kör alakú kijelzö van. A hátoldalon sem vár ránk nagy meglepetés, csak egy analóg és két digitális kimenet-optikai, koax-, ezek viszont első osztályú kivitelben. A hálózati aljzat az ő esetében sem fix, a távirányító pedig nagyon ízléses darab, igaz némi deja vu-t kelthet bennünk. A 24 Bit/192 kHz-es digitális analóg konverter Burr Brown PCM 1738-as típusú, a futómű a Philips-től származik-VAM1202/19-es.
A Music Hall készüléke nagyon bennsőséges, néha talán túlzottan is. Finom húrokon játszik, visszafogottan és szelíden. Nem szereti, ha ő kerül az előadás középpontjába, inkább elhúzódik valamelyik sarokba, és onnan követi figyelemmel az eseményeket. Nem nevezhető bátortalannak, hiszen beavat minket a zeneszámok legrejtettebb tartalmába is, de elkerüli a rivaldafényt. A popzene nem az ő világa, a vehemens ritmusokhoz ő túlzottan is konszolidált. Érdekes, és felszabadult hangok válnak le ilyenkor a hangsugárzókról, a tér nagy, a részletek megjelennek, csak a mindezt összefogó lendület és dögösség hiányzik. Akusztikus rockon már jobban produkálja magát, a természetes hangszerekkel úgy látszik sokkal könnyedebben tud bánni. A zenekar összes tagja elkülönül egymástól,szépen muzsikálnak, de olyan, mintha a koncertteremben csak néhány ember lézengene, mintha inkább csak önmaguknak zenélnének. Keményebb műfajon már sokkal zavarosabb a helyzet, a gitárok ugyan fémesek, és torzítanak is nagyon, de a világot nem akarják megváltani. A felvétel is olyan, mintha nem napjainkban, hanem a 80-as évek valamelyik garázsában készült volna. Amy Winwhouse dalával már élvezetesebb perceket tud nekünk okozni, de megtisztítja minden sikátoros varázsától, akaratlanul is elküldi őt egy elvonókúrára. Jazzen a zenekart egy hatalmas arénába engedi, ahol a muzsikusoknak viszont túl kicsi színpadot szán, így azok nem tudják betölteni teljesen a teret. A közvetlen környezetüket viszont elég szépen uralják, minden a helyén van, de nem enged be minket teljesen a közösségükbe. A komolyzene már sokkal inkább az ő világa, a legjobban ebben a közegben érzi magát. A hegedűk picit vékonyabbak, mint a valóságban, de nagyon szépek és megfogottak. Hangosabb tételeknél ismét visszaköszön a más zenéken már megismert bátortalansága, de Vivaldinál már nem annyira zavaró, csak a hangerőt ne tekerjük fel túlzottan. Mindent egybevetve a Music Hall nagyon szépen muzsikál, de szívrohamot biztosan nem kapunk tőle, ezért inkább bennsőséges, esti zenahallagtásnál számíthatunk rá megbízható társként.
 
CREEK EVO AJÁNLOTT VÉTEL
 
A szintén angol Creek is a legalacsonyabban árazott Evo sorozatának darabját vetette be a küzdelembe. Ez nála sem mutatkozik meg semmiben, hiszen a lapos készülékhez viszonyítva jelentős súllyal kell számolnunk, amely az alumínium háznak, és a benne elrejtett transzformátornak köszönhető. Az előlap ezüst színű, a Philipstől származó lézeregység és mechanika a bal oldalra került, tőle jobbra a visszafogott tónusú zöld kijelző, és néhány gomb van. A DAC 24 Bit/192 kHz-es Burr-Brown Delta-Sigma típusú, ezek alapján minden adott, hogy bizalommal forduljunk hozzá. A hátlapon minőségi aljzatok találhatóak, ahol az analóg kimenet mellett optikai és koaxiális is van. A hálózati aljzat nála is cserélhető, a távirányító pedig nagyon mutatós a fekete házával és apró fém gombjaival, a készüléket beleértve, talán egy atomtámadást is kibírnának.
A Creeken is látszik, hogy hol tanulta el a muzsika alapjait, de az is, hogy szépen továbbképezte magát. Egyéni úton halad, és nem engedi azt, hogy bárki befolyásolja az elképzeléseit. A zenéjét az ősi, vehemens energiából építi fel, amelyek nem rejtenek véka alá egyetlen apró részletet sem, azonban távol állnak a jéghideg sebészi precizítástól, minden elemük finom fűszerrel van behintve. Az Evo-ra is jellemző egy csipetnyi mély tónus, de ezáltal egyéni és markáns karaktert biztosít minden műfajnak. Popzenén hatalmas energiákat mozdít meg, nem állhat az útjába senki és semmi,de a zabolázatlan tobzódás nem az ő világa, ahhoz túlzottan is úriember. Az Eaglest vagy a King Crimsont korukat meghazudtoló tempóra sarkallja-az előbbivel felidézteti fénykorukat, amikor a világ összes zeneszeretője velük együtt akarta"megölni a fenevadat", a progresszív rock ősapái pedig újra a hetvenes évek túlvilági, szürreális fantáziavilágába mélyülhetnek. A Van Halen dala viszont már jelentett neki egy kicsi problémát, hiszen a hihetetlen erő továbbra is megvan, de a direkt kicsit hullámzóra kevert cintányért már nem tudja pontosan követni, a végén hallható katarzis során a kimunkált gitárszóló sem tud hitelesen elválni a ritmusszekcióról. A nagybőgő-zongora-dob párosán újra a legjobb formáját mutatja a Creek, és lehet, hogy egyesek számára túl töménynek hat majd a megszólalás, hiszen a célirányos kimunkáltság mellé egy kellemesen lágy és öblös fennhang is megbújt, ami egyesek számára töménynek hathat. A komolyzenébe egyik irányból sem lehet belekötni, bár egy kicsit több levegő jól esne egyes tételeknél, de ez már talán csak szőrszálhasogatás. A vonósok testesek és természetesek, a magasaik is jól hallhatóak, és még magávalragadó érzelmeket is árasztanak. Halkabb részeknél is megőrzik temperamentumukat, elaludni biztosan nem fogunk mellettük. A lelkesedésük megindító, valódi audiofiles jelleget ölt magára, a hangnemek széles skálájának prezentációját nem tekinti próbatételnek, mindennek ugyanolyan figyelmet szentel, és mindenre ugyanolyan figyelmet fordít.A mi figyelmünket pedig ő érdemelte ki.
 
AERON DA-10
 
Az Aeron Olaszországból érkezett hozzánk, olcsóságukat pedig a Kínában való összeszerelésnek köszönhetik. Okos megoldás, sokan élnek már vele, és remélhetően a vásárlók is megbarátkoznak lassan a gondolattal, hogy az érdekükben történik mindez. A készülék a külső jegyeit tekintve felettébb érdekes, az egyéni megoldások keverednek a múlt megoldásaival. Az előlapon a lemezfiókon kívül csak egy-két gombot találunk, és egy annak idején a Sonynál elterjedt léptető tárcsát, aminek én személy szerint nagyon örülök. A kijelző sem a megszokott, kettőt is alkalmaztak, mégpedig kör alakban. Az egyikük a szokásos információkat jeleníti meg, a másik viszont a kimenet erősségét mutatja. Fejhallgató kimenet is van, mégpedig állítható formában, a hátlapon a bőséges felhozatal tovább folytatódik. XLR, optikai és koax aljzatok, az analóg kimenetből kettő is van-fix és variálható-, a hálózat cserélhető, a távirányító pedig annyira ütésálló, hogy még az elemeket is csak négy csavar eltávolítása után tudjuk cserélni. A mechanika a Philipstől jött/VAM12/, a D/A konverter a Cirrus Logic 24 Bit/192 kHz-es CS4398-as változata.
Az Aeron hangjára a kifinomultság jellemző elsősorban, látszik, hogy csöves készülékekben is utaznak. Nem nevezhető allroundernek, hiszen a tempósabb zenékből nem tudja a maximumot kihozni, de nyugodt hangja sokunknak bejöhet. A zeneszeretőkre jellemző, hogy a korral az ízlésük is változik, finomodik, nekik teljes meggyőződéssel lehet ajánlani ezt a cd-játszót, de a fiatalkorra jellemző kevésbé kimunkált vagy vadabb dalokat nem igazán fogja értékelni. Persze meg lehet vele hallgatni egy-két tempósabb tánczenét vagy keményebb rockot, de hiányérzetünk biztosan lesz, hiszen az Aeron nem az ilyen műfaj rajongóinak készült. A Moloko dalát bátortalanul tálalja, túl sok finomsággal vegyíti a pörgős ritmust. A hangszín finom, enyhén lekerekített és élvezetes, de tudjuk, hogy több van ebben a dalban. A Dream Theatert is konszolidáltan adja elő, a fémes gitárok, és a szikrázó cintányérok jelen vannak, de a lendületet csak finoman adagolja, nem ragad magával igazán a progresszív zene. Kenny Rogers dalával már érezhetően jobban érzi magát, az énekes rekedtes hangját egy halvány fátyol mögül hallhatjuk, a hangszerek pedig egy kicsit hátrébb tolódtak, de ha megbarátkozunk a visszafogottsággal el tudunk mélyülni a szerelmes gondolatokban. A Peach Tree finom, nagyon finom, szobahangerőn hallgatva is maradandót alkot, de a valós értékeit nagyobb hangerőn tudja igazán megmutatni. A ritmusszekció erőteljes és precíz, a zongora leheletnyit száraz, az összkép ennek ellenére teljes, és sokáig hallgatható. A Négy Évszak esetében sem lehet egetverő problémákról beszélni, hiszen minden hangot és érzést elénk tár az Aeron ami a műben szerepel. Talán valamivel több lendület jól jönne, hiszen nélküle a katarzis teljesen nem következik be, úgy érezzük, hogy csak nekünk muzsikál, és vendégeket nem szívesen lát, inkább egy belső kört alakít ki.
 
CAMBRIDGE AUDIO AZUR 740 C
 
A Cambridge Audio-t minden kispénzű hifista a szívébe zárta már, hiszen nagyon korrekt áron kínálnak minőségi készülékeket. Az Azur 740-es saját állításuk szerint a brit hifi újhullámának egy újabb darabja, és ezt már a külsőségeknél is megmutatják. A szép ezüstszínű ház egy középmechanikás cd-játszót rejt magában, amelynek belsejébe Wolfson féle WM740 24 Bit/192 kHz-es DAC került, amely a beépített DSP unsampling módszerrel 384 kHz-re is feltornászható. Az erre vonatkozó információkat a Cambridge a nagyon szép kivitelű kijelzőjén is büszkén a tudtunkra adja, az érdekességek pedig a hátlapon tovább folytatódnak. Az analóg kimenet felirata végre mindkét irányból olvasható, digitális optikai vagy koax aljzatok is vannak, mégpedig ki és bemenet formájában is. Az utóbbiak által a cd-játszó önálló DAC-ként is használható, a mellékelt távirányítóval pedig még az iPodunkat is tudjuk vezérelni. Hátul mindezek mellett még IR és Control Bus csatlakozókat is elhelyeztek a fő hálózati kapcsoló és aljzat mellé.
Az Azur tehát minden földi jóval fel van szerelve, sokat kapunk általa a pénzünkért, de a legfontosabb mégiscsak a hang. Ezen a téren sem szerepel rosszul, de igazán kiemelkedőt nem tud nyújtani. A produkciója mindent tartalmaz, ami a részletezőképességet, a téralkotást és az egységességet jelenti, de a végeredmény terén valami félrement. A hangja követi a Cambridge által kitaposott utat, tehát nyugodt, kiegyensúlyozott és energikus, sőt még a fiatalos lendületből is jutott neki bőven, de úgy látszik ebben a kihegyezett mezőnyben ez sajnos nem elég. A basszus az ő esetében is súlyosabb a kelleténél-ezt a britektől úgy látszik meg kell szokni-, de nem mindíg kiszámíthatóan. A tónusa meleg és kellemes, de egy kis ércesség társul hozzá, amitől furcsán idegennek tűnik a hangkép, és nem nyeri el a teljes bizalmunkat. A könnyűzene tetszik neki, eljátszadozik vele, és nagyon jól is csinálja. A tempó feszes és pontos, az énekhang kissé fátyolos-ez elsősorban a felvétel hibája-, a billentyűk lendületesek. Amy Winehousenál vagy Balázs Elemér dalainál nincs hiány összeszedettségből, csak az a fránya bizsergető érzés ne hiányozna annyira. Pedig abszolút zenei felfogással áldották meg a Cambridge-t, de sajnos nem tud a mezőny mellé teljesen felzárkózni, valamiben mindíg valamivel kevesebbet nyújt. A sokat megélt női énekhang szépen eltávolodik tőlünk, valahol a szoba túlsó felénél hallható, öblössége nem veszít sokat az erejéből, a ritmusszekció pedig finoman körülöleli őt. A jazztrió előadása is hiánytalan, bár náluk a basszus felé hajlás már jobban észrevehető, egy picit fáradtnak is tűnnek a zenészek. Vivaldinál sem minden száz százalékos, pedig igyekszik velünk megismertetni az összes évszak arcát. Sikerül is neki, de az egész inkább sejtetés, mint meggyőzés.
Nem rossz cd-játszó, egyáltalán nem rossz, de a tervezőknek valamivel nagyobb gondot kellezz volna fordítaniuk a hangokra, mint a szolgáltatásokra, és akkor máris más irányba billenne a mérleg.
 
NAD C542
 
A NAD már számos tulajdonosváltáson túlesett, de mindenki "szürke eminenciásának" ez meg sem konnyant, bizonyíték erre az itt szereplő cd-játszójuk is. A cég sok mindenben eltér a csoporttársaitól, hiszen ő az egyetlen akiben csupán 20 Bites DAC van, viszont az nagyon jó minőségű, Burr-Brown Delta-Sigma típusú. Mivel Nadről van szó a HDCD dekóder sem maradhatott el, belőle a C-541-es lett beépítve. Kívülről nem változik semmi a házuk táján, minden szürke, visszafogott, enyhén lekerekített élekkel, de kell, hogy legyen benne valami fantázia, ha nem akarnak változtatni rajta-nekem egyébként tetszik. A lemez ajtaja lekerekített, ugyanúgy, mint a kijelző, amely jó szellős, minden információt megmutat, és még kalendárium is van benne. A hátoldalon analóg, optikai és koax kimenet van, rokon készülékekkel a saját linkkel köthetünk közelebbi kapcsolatot, a hálózati kábel pedig sajnos egyedül az ő esetében fix. A távirányító kevésbé egyéni, mint ahogy tőlük megszoktuk már, de a fekete alapra helyezett világos gombok még sötétben is könnyebb lesz megtalálnunk.
A NAD hangja első hallásra lenyűgözött, aztán rá kellett jönnöm, hogy nem minden gömbölyű. Erőteljes egyben visszafogott hangja van, ami abban nyilvánul meg, hogy a minimál koncepciójú felvételeket előnyben részesíti a hangszerkavalkáddal szemben. Ez mondjuk a cd-játszók többségére és bármely más komponensre igaz, de a NAD esetében sokkal szembetűnőbb. Moloko felvételével pazarul megbírkózik, de ebben az esetben valódi hangszerekkel nem is nagyon találkozik. Rockzenén is akkor pártolja igazán a gitárok hangját, amikor azok még nincsenek erősítőre kötve, lendületesebb zeneszámoknál hajlamos elveszíteni a fonalat, és egybemosni mindent. Szereti a drámai megszólalást, és nagyon ért is hozzá, de olyan dalok esetében, ahol nincs helye a pátosznak ez úgy nyilvánul meg, hogy kifakítja a hangokat. A jazz már inkább az ő világa, igaz a zenészeket csakis fekete ruhában tudnám magam elé képzelni, mert mogorvák egy kissé. Az erő ezesetben is a NAD részére áll, nagyon teltek és energikusak a mélyek, tántoríthatatlanul nyomulnak, és bár jól tudjuk, hogy nem ez a valódi arcuk kibékülünk vele, mert jól áll neki. A ritmusszekciót nem mindíg lehet pontosan követni, itt is azok a meghittebb részek, amikor kevesebb hangszer szól egyszerre, vagy nem ragadja el őket a hév. A King Crimson dalának is az első felét tudja csak igazán élvezhetően felvezetni, a középső vadabb instrumentális betétbe már belegabalyodik. A HDCD kódolás itt is megmutatja az erényeit, de sajnos kivehető a felemelt bitszámok által létrehozott üres tér. A klasszikus zenén sem minden felhőtlen, az energiával feltöltött hegedűk majdnem szikráznak, és a húrok is nehezen viselik a szélsőséges igénybevételt. Az évszakok az ő esetében is elég szélsőségesen váltakoznak, minden túl kihegyezett. A Tél elején ez nagyon élvezetes tud lenni, a tavaszi zsongás viszont már túlságosan is tobzódik, a hirtelen az ölünkbe hullott mennyiséget nem mindenki tudja majd megemészteni.
 
ARCAM DIVA CD 73
 
Az ARCAM készüléke design szempontjából már sokkal meggyőzőbb, mint az évekkel ezelőtti Alpha sorozaté, visszafogott és elegáns. A lemezfészek ajtaja egységet képez a rikító sárgászöld színű kijelzővel, amelyen minden jól látható, zenei kalendáriumot is tartalmaz, és a cd-textet is pártolja, tehát, ha a lemez tartalmaz információt az előadóról vagy a zeneszámról azt közli velünk. Az előlapon ezek alatt sorjázik néhány funkció és az Arcamos üzembehelyező gomb. Hátul az analóg kimenetből kettő is van, az egyikkel a zónába illesztést tehetjük lehetővé. A digitális optikai és koaxiális aljzat sem hiányozhat, de van itt még IR és 12Voltos Trigger is. A hálózat cserélhető, a rendszertávirányító pedig olyan amilyen, az biztos, hogy a számok közvetlen elérésétől kezdve szinte minden fellelhető rajta. A készülék lelkét egy Delta-Sigma típusú 24 Bites digitális/analóg konverter adja, és nem hiányozhatnak a gondosan válogatott alkatrészek sem.
Az Arcam cd-játszójának legfőbb erénye a semlegesség, amely sokáig hallgathatóvá teszi őt. A türelmünk viszont hosszabb távon elfogyhat, mert azt a bizonyos jóleső bizsergető érzést nem igazán sikerül előcsalogatnunk belőle. Mindent egy vékony, de jól érezhető fátyollal fed el, amely bizonyos határig kellemesnek mondható, de a magasakat lekerekíti, az apró részleteket eltakarja, egyszóval egy kicsit nehézkes az előadása. Engem egy kicsit a nyolcvanas évekre emlékeztet, amikor a kis dolgokkal nem nagyon foglalkoztunk, elég volt egy egységes hangkép. Abból viszont az Arcamnál jut bőven, senkit sem enged felelőtlenül elkószálni, az összes zenészt összetereli, és megpróbálja belőlük kihozni a maximumot a maga módján. Rockon sem tagadja meg önmagát, bár a kötöttség néha már bántó. A mélyek nagyon rendben vannak, a közepek is tiszták és mérsékletesek, de beléjük ivódnak a magasak, amelyek így nem kapnak önálló szerepet. Az énekhang megpróbál semleges maradni, de némi régimódi feeling őt is magával ragadja, ezért nem tud igazán felszabadulni. Energiából van bőven-ő is brit ugyebár...-, a lendület is több, mint elég, de hosszabb távon fárasztó lehet. A Brother's songnál jól be is fűt nekünk, a muzsikusok rendesen verejtékeznek, miközben küzdenek a bonyolult ritmusok követésével. Minden valamivel súlyosabb, piszkosabb és töményebb a megszokottnál, a zenészeknek némi légszomjjal is meg kell küzdeniük, mintha várnák már, hogy mikor is lesz vége az előadásnak. Pedig alapvetően jó az, amit csinálnak, de valamivel több levegőért és egy nagyobb színpadért biztosan nagyon hálásak lennének. Vivaldi művénél is magas a páratartalom, egy kis frissesség jót tenne az aljnövényzetnek, és a madarak is tempósabban röpködnének, ha nem ütköznének ennyi ellenállásba. Mindezek ellenére továbbra is egységes a színpadkép, minőségi és minden kritika ellenére hallgatható az, ahogyan az Arcam muzsikál, de az a frissesség, temperamentum és egyéniség hiányzik belőle, amivel ezt az igen erős mezőnyt meg tudná szorítani.
 
Biztosan sokan irigyelnek most minket, hogy ilyen nagyágyúkat sikerült a kezünk közé kaparintani. Lehet is, de azért azt be kell vallanunk, hogy a két hét nem minden tekintetben volt "népünnepély". Az nagyszerű dolog, hogy a készülékeket olyan körülmények között, és olyan sokáig hallgathattuk, amelyet nem sok bemutatóterem tudna nyújtani. Az is remek, hogy három erősítő, kettő hangsugárzó és szintén két féle hangsugárzókábel is a rendelkezésünkre állt. Az viszont már nem annyira, hogy minden egyes cd-játszó jól szerepelt, és bár elég kritikusan bántunk velük hozzá kell tennünk, hogy egyikük sem okozott igazi csalódást. A Pioneer az érte elkért összegért verhetetlen, lejátssza az SACD-t és az mp3-at is, a külseje egyéni, friss és letisztult, a hangja pedig erőteljes és hosszú távon sem idegesítő. Az Audiolabnak szintén nem lehet oka panaszra, hiszen a hangja majdnem verhetetlen, kár hogy a megépítésében található némi bizonytalanság. A Denon készüléke kívülről nagyon strapabírónak tűnik, kár, hogy ez a hangjára is igaz, némi árnyaltsággal többre vitte volna. A Marantz sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a zeneszámokból nem volt képes kihozni a maximumot, mindent lelapított, és hiányzott belőle a kiforrott karakter, az izgalom. A Myryad cd-játszója ígéretes darab, egyszerre van benne a fiatalos lendület és a nagyok nyugalma, ráadásul majd kicsattan az energiától. A Music Hall egy másik irányvonalat képvisel, nála a fő szempont a nyugalom, ami egyes műfajokon telitalálat, sok esetben viszont megöli az élvezetet. Az Aeron is ezen az úton halad, ő már többet mutat meg a zenékből, a kissé csöves jellege egészen kellemessé teszi, de nem nevezhető stílusfüggetlennek. A Creeket talán a Myryadhoz lehetne hasonlítani, hiszen ugyanolyan kiegyensúlyozott és telivér hangja van, de mindezt még nagyobb volumenen és magabiztossággal műveli. A Cambridge Audio a Pioneer-hoz hasonlóan rengeteget nyújt az áráért-és tegyük hozzá nem is rossz dolgok ezek-, de a hangra is érdemes lenne a közeljövőben hasonló figyelmet fordítani, ami alapvetően nem rossz, de látszik, hogy most nem az volt a fő szempont. A NAD mindent egy kicsit túlzásba visz, nagy levegőtömeget mozgat meg, de hajlamos összekuszálni a szálakat, aminek a kibogozásával már nem foglalkozik. Az Arcam az angol iskola tagjaként nyugodt, mélytónusú, de nem elég izgalmas és precíz, és az igazi felszabadultsággal sem rendelkezik. A végére maradt a francia Advance Acoustic, amely olyan hangot nyújt, amit nem lehet nem szeretni. Erőteljes, kiegyensúlyozott, precíz, levegős, színezetlen-egyszóval természetes. Sajnáltam is nagyon a többieket, hiszen mellette nem nagyon tudtak labdába rúgni, viszont örültem is, hiszen végre megmutatta valaki, hogy ebből a keretből sokkal többet is ki lehet sajtolni. Egy új mérce, nem vitás.

Vendég

CD Játszók Tesztje

Hozzászólás Szerző: Vendég »


Válasz küldése

Vissza: “Készülék tesztek, találkozók”