Azt gondolom, van más út: tessék megtanulni zenélni, kézbe venni, megszólaltatni valódi hangszereket, legalább alapszinten elsajátítani a használatukat! Ennél hatékonyabb módszerről én nem tudok, ami segít a zene befogadásában. Ha életem végéig fotókat nézegetek, attól még laikusként fogok meghalni, de ha elvégzek néhány fotós iskolát, magam is fotózom, akkor idővel érteni fogok a fotózáshoz, ismerni fogom az alkotás folyamatát, amitől teljesen megváltozik a vizuális befogadó képességem, ízlésem és értékrendem is. Ezt az aktív tanulási folyamatot nem keverném össze azzal az álszentséggel, mikor valaki megveszi az éppen divatos HighEnd rendszert és gyorsan elkezd jazz triókat hallgatni, mert állítólag az a menő, de közben fogalma sincs, az a három muzsikus mit és miért művel. Csupán hangokat hall, amik valami felfoghatatlan rendszer mentén rendeződnek térben és időben.kaef2 írta: ↑2019.03.15., pén. 09:14Itt is idéztem már Csontos István véleményét, amit nagyon sok tízmillió forintnyi hifi eszköz megvásárlása után magam is hiszek és maximálisan egyetértek vele: az eszközcserélgetés elsősorban arról szól, hogy megtanuljunk a magunk hangzásideálját, igényét, hogy megtanuljuk a hangokból kihallani a zenét és ezt nem lehet másképpen elérni, mint nagyon sok koncertre járással, akár hangosított, akár akusztikus legyen is ott a zene.
Olvasom az itteni párbeszédet, de olyan érzésem van, hogy 8-10, különböző világrészekről származó ember beszélget egymással, de mindegyik másik szobában tartózkodik, nem hallják egymást, ráadásul más nyelvet is beszélnek.
Ki mit ért felbontás alatt? Az én fejemben a szónak csak akkor van értelme, ha mellé teszünk egy fizikai paramétert is. Az időtengely mentén értelmezett felbontás a mintavételi frekvencia, a pillanatnyi felbontás (adatmennyiség) a bitmélység, a feldolgozandó frekvenciatartomány a sávszélesség (amiknek persze van némi közük egymáshoz is), de az élő zenében más tengelyek is léteznek, a hangfelvételekben és a lejátszó rendszerekben meg pláne. Egy lomha hangsugárzóra hiába küldöm rá a végtelen felbontású digitális anyagot (vagy egy AAA felvételt LP-ről, magnószalagról lejátszva), ha a hangszóró, vagy az erősítő nem képes hibátlanul lekövetni az időbeli változásokat, komprimálja a dinamikát. Hifista körökben visszatérő elvárás, hogy a kiadványokat nagyon dinamika átfogással készítsék el, mert a standard 40-50 dB "közismerten" kevés, ám a lakószobák többségében szokványos lejátszó rendszerekkel ennél nagyobb átfogás nem is érhető el, a zenehallgatók többsége pedig nem is akarja "valós" hangerőn hallgatni a műveket, hiszen közben telefonálnak, beszélgetnek, dolgoznak, utaznak, mindenfélét művelnek. Biztosak lehetünk benne, hogy egyetlen zeneszerző, zenész, hangmérnök sem szeretne olyan anyagot kiadni a kezei közül, aminek nagy része otthoni körülmények között nem hallható, tehát marad a 40-50 dB. Majd ha az emberek visszatérnek a nyugodt zenehallgatáshoz, újra lehet tárgyalni a kérdést.
Itt ritkán előkerülő paraméter, de hangmérnökként számomra talán a legfontosabb a dinamikai felbontás, azaz a rendszer (elektronikástúl, hangszóróstúl, akusztikástúl) a dinamika hány rétegét képes megjeleníteni. Tapasztalatom szerint a HiFi láncok többsége itt nagyon gyatrán szerepel. Pont úgy viselkednek, mint a béna hangmérnök, akinél két opció van egy hangszer számára, vagy szól, vagy nem, de nincsenek árnyalatok. Árnyalatok nélkül pedig nincs finomság, nincs érték, nincs élmény. Szoktam javasolni, hogy ha unalmasnak érezzük az otthoni élményt, tessék feltekerni a hangerőt! Ezzel több szempontból is növeljük a rendszer felbontását, ami elvileg javítja az élményt. Az esetek nagy részében viszont hallgathatatlanná válik a produkció nagy hangerőn, ami egyértelműen jelzi, hogy komoly elektromos, de még inkább akusztikai problémák vannak elásva a kert végében.
Ha azt gondoljuk, hogy a részletesség élő zene esetében nem értelmezhető (lásd Rudibá írását!), akkor tessék meghallgatni egy zeneművet békés csendben (intelligens közönség körében egy jófajta koncertteremben) és zajos tucatturisták körében! Nekem sikerült ilyen élményt szereznem Prága valamelyik belvárosi templomában, ahol a nagyérdemű folyamatosan cserélődött, miközben a zenekar rendületlenül és kiégve nyomta a 4 évszakot a kb 70 dB SPL háttérzajjal és a villogó vakukkal dacolva. Állítom, komoly különbség volt a két produkció között részletesség, felbontás terén, mivel a mű nagy részét nem is hallhattam. De említhetem az új és az elhasználódott gitárhúr hangja közötti különbséget is, ami részletességben (felharmonikusok, hangerő, dinamika) nem kis differenciát eredményez. A koncerttermek akusztikájának témájába már bele sem csapok, mert holnap reggelig körmölhetnék. A lényeg annyi, hogy a felbontásnak ugyanúgy van értelme élő zenénél is, mint a hangfelvételeknél és azok lejátszásánál.
Ahogy Chord kolléga is írta, a nagyobb felbontás szerintem is mindig jó. Ha bármilyen problémát okozna közvetlen módon, akkor az - elméletben végtelen felbontású - analóg technika soha nem lett volna sikeres és nem gondolnánk rá vissza jó szívvel. Akinél a nagyobb felbontású anyagra váltás élménycsökkenéssel jár, ott vélhetően csak annyi történik, hogy egy korábban rejtve maradt hiba felszínre került. Manapság, mikor a sávszélesség, a tároló, adattovábbító és jelfeldolgozó kapacitás nem szab merev határt az információnak, mi értelme van tartani a nagyobb felbontástól? Feltéve, hogy az valóban több információt tartalmaz, nem csak valami technikai átverés áldozatai vagyunk a hallgatása közben. Sajnos az esetek többségben azok vagyunk, így hát a nagyobb felbontás önmagában nem garantál semmit sem.
Szóval van itt zavar bőségesen, ám lehetséges, hogy pont ettől érdekes a beszélgetés sokaknak. Tőlük elnézést kérek!
