Ear írta: ↑2019.08.19., hétf. 21:40
A rendszereink pont ilyenek, Bösendorferből Steinwayt, Schiffből, növendéket csinálnak és vica verza. A lényeg az hogy a nagybetűs hangszerhang nem létezik, nem lehet referencia, hiszen legalább olyan sokféle, mint a hifi láncaink. Az, hogy bennünk, a zenészekben, hangmérnökökben él egy eszmény a zongora, a hegedű hangjáról, az megint más kérdés.
Azt gondolom, nem csak e szűk csapatnak fejében él eszmény, hanem mindenkiében, aki hallott már ilyen hangszereket és van egy minimális műveltsége, az felismeri a hegedűt, zongorát bármilyen rendszeren és felvételen. Tehát lennie kell mégis néhány felülírhatatlan jellemzőnek.
Hogy mi ennél kicsit többet várunk el, azt sem tartom elvakultságnak és ha nem hangszínekben gondolkodunk, akkor talán másnak sem tűnik reménytelen szélmalomharcnak. Akár előny, akár hátrány, sok hangszer hangját tapasztalhattam meg életem során és nem a hangszínüket, hanem a textúrájukat, dinamikai viselkedésüket jegyeztem meg. A hangszín sokszor esetleges, függ a hangszer állapotától, a zenész hangulatától, az akusztikai környezettel, ülésrendtől, stb. ... tehát ezen tényleg felesleges rugózni. Könyörgöm, ne kapja most elő senki a tök ászt, hogy lakószobákba nem lehet betuszakolni egy zenekar dinamikáját, mert ez csak szélsőséges esetekben állja meg a helyét. A dinamika tartomány, amit általában koncerteken tapasztalunk, nem sokkal haladja meg az otthoni lehetőségeket (és persze itt most nem aprócska hangszórókkal, erőtlen erősítőkkel hajtott miniszobákra gondolok). A dinamikának nem csak szélessége létezik, a felfutások, lecsengések gyorsasága és a bemutatott dinamikai rétegek számomra sokkal fontosabbak, mint a két szélső érték különbsége (ami leginkább farokméregetésre hasonlít).
A lejátszó rendszer, ami Schiff Andrásból növendéket csinál, számomra nehezen elképzelhető, leginkább azért, mert ez nem a készülékek hatásköre, sokkal inkább a hallgatóra tartozik. Elvakult hifista megközelítéssel élve, szélsőséges esetben talán sikerülhet ilyen bűntett, de könyörgöm... miféle zenekedvelő az, aki egy zenemű hallgatásakor kizárólag hifista paraméterekből táplálkozva próbál élményt szerezni? Miféle hobbista az, aki hobbijának tárgyából, jelen esetben a zenéből nem képzi magát? El tudunk képzelni olyan sikeres természetfotóst, aki nincs tisztában az általa fotózott állatok viselkedésével, életmódjával? Számomra ez lehetetlennek tűnik. De olyan képzőművészetet kedvelő kiállítás látogatót is nehéz elképzelni, aki a megtekintett festményeket kizárólag elkészítésük technikai oldala, mondjuk az ecsetvonások módja alapján ítél meg. És ha a hallgató részéről ott van a tarisznyában a jogosan elvárható zenei műveltség, akkor kizártnak tartom, hogy bármilyen lejátszó rendszer lefokozhatja Schiffet. E logikát tovább görgetve eljutunk az itt is sokak által alátámasztott tényhez, hogy a zenészek, zenei szakemberek jellemzően nem igénylik a High End rendszereket, mert az elméjükben keletkező zenei élményben csak kis szerep jut a lejátszó eszközöknek. Megkockáztatom, az ilyen irányú fejlesztés sokkal olcsóbb, élvezetesebb és kifizetődőbb, mint milliókat készülékekre költeni.
Nagyjából ugyanezt gondolom az "ember a készülékben" gondolatról is. Előítéletek, szimpátia, ellenszenv nélkül nem létezünk. Elkerülhetetlen, hogy egy-egy gyártóról, kereskedőről alkotott véleményünk befolyásoljon minket termékeik megítélésekor. Vallom, hogy a teszteknél kialakított végső véleményben mindenkinél sok személyes érdek, prekoncepció is szerepet játszik, amit természetesnek is gondolok (és ezért tartom értelmetlennek a vakteszteket, hiszen otthon sem vakon használjuk a készülékeket), de ebből odáig eljutni, hogy a készülékekben keresem az alkotót, számomra erős túlkapásnak tűnik. Mindannyian tudjuk, hallásunk és az abból következő szubjektív benyomás mennyire befolyásolható, szóval én inkább saját magunkban keresném azt a bizonyos embert, akit oda próbálunk képzelni.
Térhatás, színpadmélység, szélesség... Aki legalább nagyjából tisztában van a hangfelvétel készítés és keverés folyamatával, az tudja, hogy e paraméterek néhány gomb megnyomásával, potméter eltekerésével drasztikusan módosíthatóak. Ennek tükrében valóban értelmetlennek tűnik lejátszó eszközeinket az alapján megítélni, melyik rajzol nagyobb hangzó színpadot elénk, de azt azért nem állítanám, hogy a térhatás elhanyagolható jelenség (lásd pl. zenekari ülésrend), inkább csak hogy ne gondoljuk, hogy a nagyobb egyben reálisabbat is jelent.
Valóságos élmény zenehallgatás közben... bocsánat, de ez nálam igen gyakori, a fellépő zenekart általában ott látom magam előtt. Amikor nem, az általában az én dekoncentráltságom, vagy valami bitang műszaki probléma miatt van. Ugyanakkor igaz, hogy ha nem voltunk ott a felvétel készítésének helyszínén a kellő időben, nem tudhatjuk, mit adott elő a zenekar. Ám szerintem ezt nem is kell tudnunk, mivel maga a felvétel sem az élő előadás hűséges mása akar lenni. Az alkotók (nem, nem csak a hangmérnök, hanem a teljes közreműködő stáb) alkotni akarnak, létrehozni egy egyedi kiadványt. Aki ez ellen ágál, jogosan teszi, de nem veszi észre, hogy a hangtechnikai ipar igazából - mióta technikailag megteheti, tehát kb 1970-es évek óta - nem a hűséget tekinti fő céljának, hanem az alkotás folyamatát próbálja támogatni fejlesztésekkel, kutatásokkal, eszközökkel, szoftverekkel. Máskülönben lenne a világon pár ezer teljesen egyforma stúdió, tökéletesen azonos műszaki tartalommal és egyenruhás stábbal, szabványokkal. Ám valamiért a zenészek, előadók is szeretnek válogatni a stúdiók között és ott dolgozni, ahol el tudják érni az általuk vágyott hangzást, munkakörülményeket. Nem értem azt a zenehallgatót, aki a kreativitást akarja kivenni az alkotók kezéből. Hogy nézne ki a festészet, ahol szabványokban előírnák a képen szereplő színek arányát? Miféle versek születnének, ha direktívák szabályoznák a magán- és mássalhangzók mennyiségét? Csak azért, mert valaki szerint az úgy JÓ? Én nem szeretnék ilyen világban élni.
Vaskalapok mindig létezni fognak és mindig lesz, aki fel is húzza őket, de biztos vagyok benne, hogy a zenei kultúra és az azt fogyasztó tömegek érdeke az alkotási folyamatok támogatása, nem a milliószor ismételt dolgok 1.000.001-dik másolatának elkészítése. Aki az eredeti élményre vágyik, hát nosza, szerezze be a korabeli felvételeket (már ha léteznek)! Így hát az sem zavar, hogy R. Waters egyéni, meglepő, esetenként "szélsőséges" hangtechnikai trükköket alkalmaz műveinek felvétele közben. Nem érzem feljogosítva magam, hogy az alkotó vélhetően megfontolt és indokolható döntését felülbíráljam. Lemezeit azért vásárlom meg, mert az ő gondolataira vagyok kíváncsi. Szerencsére vége annak a kornak, amikor verset mondani csak úttörő, vagy öregemberes nyakkendőben volt szabad és elmúlt azok kora is, akik szerint ez így volt helyes és illendő.
A mikrofon nem fül... szerencsére nem az. A minőségi mikrofonok sokkal többet "hallanak", mint mi, emberek, viszont tőlünk eltérően nem értelmezik, nem dolgozzák fel a hallottakat, ez nem is dolguk, csupán másik, elektromos síkra helyezik a hangeseményeket. A hangélmény végső feldolgozása továbbra is a hallgatóra hárul, ehhez a hangfelvételek és lejátszó eszközök biztosítanak lehetőséget, még ha nem is 100 %-os hatékonysággal. Ám bizonyára mindannyian találkoztunk olyan esettel, mikor egy középszerű, vagy kevésbé sikerült koncerthez képest otthon a fotelben többet kaptunk, szóval annyira talán nem rossz a helyzet, mint néhányan itt lefestik.
Az elmúlt napokat egy zenei fesztivál színpadi hangosításának vezénylésével töltöttem, másodfeladatként az összes műsorról hangfelvételt készítettem 64 sávon, amit otthon kevertem le és küldtem el a megrendelőnek. Így hát abban a ritka lehetőségben volt részem, hogy ugyanazokat a produkciókat hallhattam élőben a közönséggel együtt a színpad előtt, néha a zenekarral együtt a színpadon és utólag, a helyi hangosítást teljesen kihagyva. A koncerthangosítás hátából már többször is szíjat hasítottak itt a béna hangmérnökökre és a gyenge technikára mutogatva, ami sokszor indokolt is. Ám frissen szerzett élményeim alapján továbbra is fenntartom azon véleményen, hogy a produkció színvonala, az előadói tudás és a hangszerek minősége sokkal többet nyom a latban, mint a gyakran csépelt tényezők. Az a zenekar, aki minden téren felkészülten érkezett, az bizony kifelé is nagyon jól szólt, míg a szedett-vedett produkciók nehezen voltak élvezhetőek. Csak hát a közönség egy komplex élményt kap, amire minden láncszem rányomja a bélyegét és legegyszerűbb a legutolsóra mutogatni.
, és bár lehetséges, a 
- így picit önellentmondó és félrevezető (még ha nem annak is szánod), amit írsz 
