Amióta a HRA streaming-re előfizettem, szokásommá vált, hogy a rendszeres szombatonkénti otthoni “házimatinéim“ során frissen megjelent albumokat hallgatok végig, a HRA kínálatából, valamilyen nagyfelbontású (értsd: nagyobb, mint CD-felbontás) digitális formátumban. Ki az ágyból, át a dolgozószobába, bekapcsolom a hifit, hogy melegedjen, amíg a szükséges reggeli teendőkkel végzek (számítógép mindig bekapcsolva), majd úgy 15-20 perc múltán elhelyezkedem a kényelmes bőrfotelben, kézbe veszem a tabletet, elindítom az Audirvana távirányítő alkalmazását, és megnézem, mi jelent meg a héten a HRA kínálatában. Gondos válogatás során kijelölök két albumot, és ezeket
végighallgatom.
Ebből a szokásomból született már itt jópár újkiadvány-ajánlás részemről, most viszont egy
nem-ajánláson van a sor. Állj, szombat reggel van, besüt a nap az ablakon, jó a hangulatom, szóval fordítsuk át a dolgot pozitív szemszögbe: ajánlom a következő nagyon friss, november 21.-én megjelent albumot minden fórumtársamnak, aki szereti az olyan modern ultra-improvizatív dzsesszet, amiben nem számít a dallam, nem számít a ritmus, nem számít a zenén belüli harmónia, a zenészek közötti szinergia, sőt, mindezek alig, csak nyomokban fedezhetőek fel benne:
Loren Witteveen Trio: Twin Paradox
.
- 792A10FC-2CDA-4324-98E7-5CE6278C2B9F.png (547.53 KiB) Megtekintve 2541 alkalommal
.
Nem rossz borító, ugye? Tényleg, csak nekem ugrik be egyből Dave Brubeck híres (vagy hifista körökben manapság már inkább hírhedt?)
Time Out-jának borítója? Biztos csak véletlen, hisz készült már, és keszülni is fog még jónéhany hasonló stílusú festmény.
Szóval a borító rögtön odavonzza egy dzsesszbarát tekintetét, és akkor ott az ajánló:
"Twin Paradox", the debut album of the Dutch composer Loran Witteveen (piano), who completed the Amsterdam Conservatory with summa cum laude, reveals a fascinating listening experience after a thought experiment by Albert Einstein. Witteveen deals with time and its relativity. Inspired by the twin paradox, he creates 12 musical pieces with a significant signature that interweave composition and improvisation and open up a journey through time and space. With Clemens van der Feen (bass) and Tristan Renfrow (drums), who are among the most impressive musicians in Holland, he realizes this recording with an ideal line-up. (forrás: highresaudio.com)
Wow. Einstein relativitáselmélete inspirálta, nem semmi. Ez csak jó lehet. Szóval, jöjjön a zene.
És jön. És így hangzik: a zongorista viszi a prímet, az egész egy nagy kromatikus impró, de olyan, mintha találomra nyomogatná a billentyűket, megspékelve véletlenszerű akkordokkal, amelyek néha még disszonánsak is... várj, ez egy dallam volt az imént? valami olyasmi, de nem tartott sokáig, és elillant, próbálok utánakapkodni... de lehet, hogy nem is volt dallam, csak képzeltem.... A dobos, az éli a saját világát. Keni-vágja ezerrel, aztán néha észreveszi, hogy csapatban játszik, és beüt egyet-kettőt, ami stimmel a zongoraszólamhoz, vagy csak véletlen az egész, ki tudja. Aztán nekiáll játszani egy ritmust, hoppá, ez tényleg ritmus, felkapom a fejem, lesz ebből valami... cskhogy a zongorista nem veszi a lapot, ő csak klampírozza a magáét, szóval a dobos négy ütem után abbahagyja a ritmust, és vissza az összevissza csapkodáshoz. És ott a bőgős, akin érződik, hogy nagyon akarja a zenésztársait követni... csak nem igazán tudja, melyiket, így bátortalanul hol a zongora, hol a dob szólamát festi alá, nagy szakadozásokkal. Értelmet egy dolog nyer: a festmény az album borítóján, ami hűen adja vissza a “zenét”, ami az albumon hallható.
Az albumon több szám van, mindegyik el van nevezve, némylik vadulósabb, némelyik halkabb, melankólikusabb-szerű(?), de a fenti “sémát” mindegyik “követi”.
Végighallgattam. A teljes albumot. És Loren Witteveen neve felkerült a személyes feketelistámra. Kösz, Loren, ez a “belépőd” volt, de belőled nekem ennyi pont elég. Komponista? Khm...
Ajánlom tehát minden fórumtársnak, aki nálam jobban ért ehhez a modern kortárs dzsesszhez, és megérti a disszonancia, az összevisszaság, a kromatikus klampírozás és dallam- valamint ritmusnélküliség mögött rejlő, szépséget és zenei mondanivalót. A hangminőség nagyon jó, és a hangszerek legalább azt a hangot hozzák, amire tervezték őket (a zongorának a billenytűit használják, és nem a fedelén dobolnak, bár ebbe a stílusba még az is beleférne). Szóval jó sok pozitívum is van ebben az albumban (de a legjobb akkor is a borítója), tehát: hajrá