A Philips CD100 egy faék egyszerűségű lejátszó, a felnyiló fedélben egy kerek állandó mágnes van, ami lecsukáskor a lemezt a motortengelyhez tapasztja. A CD lemez kivétele sem praktikus, ügyeskedni kell vele, hogy "kibányászhassa" a felhasználó. A következő generációs komplett mechanikával együtt kijővő lézer egységek ( Philips CD303, Marantz CD73, ReVox B225) sem voltak szerencsések, végül a tálcás megoldásnál maradtak a gyártók.zoli73 írta: ↑2019.12.12., csüt. 21:05Arról szívesen olvasnék, hogy az efféle "ős" cd-játszóknál alkalmazott lemezfedél(vagy minek nevezzem) milyen elgondolás alapján lett éppen ilyen kialakítású? Később miért tért át minden gyártó, szinte kivétel nélkül a fiókos betöltésre?
Olyan sokan mondják, hogy ezek a legendás lejátszók, milyen remek hangot képesek produkálni, és én ezt el is hiszem, ennyien nem tévedhetnek, de mi a titkuk?
A cd-lejátszó gyártás hajnalán készült modellek, akár kiforratlan próbálkozásnak is gondolhatnánk, de ezekszerint mégsem. Ha már az elején, szinte első próbálkozásra sikerült ilyen jól eltalált gépet megalkotni, akkor mi történt később? Az nem lehet, hogy szinte mindent feláldoztak a költséghatékonyság oldalán! Vagy mégis?
Sokat írtam már a sorozatgyártás lényegéről - az egészben szerintem csak egyetlen dolog számít - a hatékonyság! Ott a bonyolultabb, vagy drágább megoldások gyorsan elvéreznek, maradnak az "occó" dolgok.
Ez egyben válasz arra a kérdésre is, hogy a kis szériás, vagy prototípus készülékek miért lehetnek extrém magasan az átlag felett...
TJ.